Tetszik az új frizurám?

Szélmalac

A Mamával ma délután építettünk egy templomot a szobámban (én javasoltam, hogy ne torony legyen, hanem templom), és a tetejére került egy szélmalac is. Látjátok?Ma egyébként hatalmas szél van odakint, ha lenne szélmalacunk, biztos folyamatosan pörögne. Olyan nagy a szél, hogy a ház udvarában lévő óriási hirdetőtáblát puff, kidöntötte. Nem is voltunk ma kint az udvaron az oviban, de így is nagyon jól szórakoztam.

Délután így nem mentünk ki, hanem itthon játszottunk mindenféléket. Énekeltünk is sokat, mert a Bori elég morgósan ébredt a délutáni alvásából, és ezzel jó kedvre lehetett deríteni.
Nekem nagyon tetszett, mikor a konyhában körbe-körbe meneteltünk, szaladgáltunk (a Mama fogta a Borit), és közben hangosan énekeltünk.

Aztán kicsit hazajött a Papa, de utána el kellett mennie a fogorvoshoz ellenőrzésre. Mi addig megvacsoráztunk és fürödtünk hármasban a Borival és a Mamával. Nagyon jó volt, mert a Mama fújt nekünk szappanbuborékot, és kiderült, hogy azt a Bori nagyon szereti. Sőt, kifejezetten viccesnek találja, mert minden egyes fújás után hangosan kacarászott jó sokáig.
Mire készen lettünk a Papa is megjött, és akkor mentünk mesét olvasni meg aludni.

Madison még + helyzetjelentés

Köszönjük a gratulációkat az új állással kapcsolatban!
Azt nem is írtam a múltkor (mert olyan természetes nekem), hogy a döntést azért is volt nagyon nehéz meghozni, mert ezzel megint sok kedves barátunk kerül messze tőlünk. Szóval, nemcsak a Magyarországon hagyott rokonok és barátok fognak hiányozni ezentúl még jobban, hanem torontói barátainkat sem fogjuk olyan sűrűn látni az ősztől, mint szeretnénk. Nem könnyű ezt feldolgozni, de reméljük, az internet nyújtotta lehetőségek valamennyire segítenek majd a kapcsolattartásban.

A gyerekekről:
Bori teljesen rendben van, tegnap voltunk a doktornéninél ellenőrzésen, és a tüdejével nagyon meg volt elégedve. Az egyik fülében látott még egy picit pirosságot, ezért még mindig nem kaphatta meg az elmaradt 6 hónapos oltásait. Pénteken visszamegyünk még egy ellenőrzésre, és akkor majd bepótoljuk ezt is.
Tegnap délelőtt kaptunk egy hívást a kórházból, az ügyeletes gyerekdoki telefonált, hogy érdeklődjön Bori állapota iránt! Mint kiderült nem csak a kíváncsiság hajtotta, hanem az is, hogy a véréből mostanra kitenyésztettek valamiféle baktériumot (nem mondta, hogy pontosan mit). Végül is megállapította, hogy akkor biztosan csak átfertőződésről lehet szó, mivel ilyen baktériumokat általában 1-2 nap alatt ki szoktak tudni tenyészteni. Viszont kiderült az is, hogy kicsit alacsony a vasa, így nagyon javasolták, hogy adjam neki a husikat meg a cerealt, ami vassal van dúsítva.
Erre fel ma megetettem vele egy nagy rakás édeskrumplis csirkehusi pépet, ízlett is neki. Aztán cserébe délután háromszor is kakilt, ki is jött valószínű minden kanalas cucc. Nesze neked anyai jóakarat!
Amúgy nagyon jókedvű Bori mostanság, akárki ránéz, mindenkire teli szájjal mosolyog (szóval, már nem fél az idegenektől). Ő is elég anyás, ez most már biztos a szeparációs szorongás nála (néha az elalvásnál is többször fel kell venni, hogy meg tudjon nyugodni). Gyúr nagyon a mászásra, most már ott tart, hogy hason fekvésben hátrafelé ügyesen tud tolatni, és ezzel elkezdődött a helyváltoztatás korszaka is!

Barnus ma nagyon nyűgös volt. Reggel rögtön egy hatalmas elkeseredéssel indított, annak okán, hogy nem ugrottam rögtön menni vele a nappaliba játszani. Aztán egész nap szinte rajtam lógott, mindenhová cipeltette magát. A délutáni alvásból ébredés se sikerült túl jól, pedig szépen aludt egy nagyot, mégis utána vagy háromnegyed órán keresztül sírdogált folyamatosan. Enni egyelőre nem eszik túl sokat (bár többet, mint pl. tegnap), gondolom, a pocija még nincs rendben (hasmenése is volt ma még).
Kicsit aggódunk újabban a hallása miatt, ugyanis néha úgy tűnik, mintha nem hallana meg mindent, amit mondunk neki. Sőt, ma, mikor bekapcsoltuk a zenét a cd-lejátszón, akkor ő hangosította fel, és nekem kicsit túl hangos szintnél állt meg, hogy az úgy jó. Persze, lehet, hogy csak arról van szó, hogy most megint rájött az ellenállás és nem szeret válaszolgatni a kérdésekre. A cd-t meg nagyon szereti piszkálgatni, így lehet, hogy a hangfeltekerés is csak annak tudható be, hogy még játszogatni akart az állítógombbal. Minden esetre most figyeljük, hogy mi van, és ha jövő hétre nem lesz jobb a helyzet, akkor irány a doki.

Madison, Wisconsin

Ma hivatalossá vált: megyünk Madisonba!
Egy ideje már agyalunk, töprenünk, összevetünk, érvelünk és ellenérvelünk, hogy mi legyen, hogy legyen június végén, amikor is itt lejár Bence szerződése. Szóval, hogyan tovább?

A sok gondolkodásban arra jutottunk, hogy még egy ideig nem megyünk haza, hanem továbbállunk az USA irányába. Bence pályázott több helyre is, és a két kínálkozó lehetőség közül - elsősorban szakmai szempontok alapján - az elsőre nagyon szimpatikus Madison városában lévő Univerity of Wisconsin-t választotta.
Ma küldte el az állásajánlatot elfogadó levelét. Három évről szól az ajánlat első körben (ez később megújítható), augusztus 25-i kezdéssel. Assistant professor lesz Bencéből.
További részletekről később beszámolok (amint lesznek).

Köszönjük szépen...

... a sok támogató, jobbulást kívánó, drukkoló kommentet, e-mailt és telefont, nagyon jól esik, hogy aggódtok értünk!
Koppkoppkopp, most már talán vége egy időre.

Fogacsi

Képzeljétek, már van fogam! Kettő is, alul és nem olyan régen növesztettem ki őket (na, azért még van mit növeszteni rajtuk)!
A Mamának és a Papának, de még a Barnusnak is nagyon tetszik ez, sokat szokták nézegetni, kicsit hitetlenkedve, és mondogatják, hogy "jé, ott a foga!".És a fogaimmal lehet ám harapni is, és akkor mindig vicces dolog történik: valaki felkiált, hogy "aúúúú"! De a Mama, ha szopi közben harapok, mert már nem kérek többet, akkor elég szigorúan szokott rám nézni, és mondja, hogy ne csináljam, mert fáj neki. Ezt nem értem teljesen.

És ma már nagyon jól éreztem magam, nem fájt semmim, sőt, aludni se nagyon akartam, mert helyette inkább szerettem volna az új kunsztjaimat gyakorolni: az ülve játszást, dolgok megszerzését és megkóstolását, meg a hason fekve popófeltolást és ide-oda hasonpörgést.

Szerencsére ma már a Barnus is elég jól volt, így együtt is játszottunk, például a nagy nyomkodós pisztergadobozzal.

Még egy lapáttal

A családunkban kőröző "kedves" vírus ma délután rátett még egy lapáttal: Barnus déltől lefekvésig lényegében végig hányt. Minden kijött belőle, még a víz is. Közben sokat aludt, mert nagyon lefárasztotta ez az egész, és persze nagyon rosszul érezte magát. Viszont szuper ügyesen - az első esetet kivéve (mikor még nem tudtuk, miről van szó) - mindig szólt, hogy menni kell, és a végére már nagyon profin csak odaült a vödör elé és végezte a dolgát. Szegénykém!
Sajnos túl sokat nem tudtunk neki segíteni, csak bíztattuk, hogy hamarosan vége lesz ennek. Szerencsére értette, hogy miről van szó, és iszogatott is szépen lassan (sajnos nem igazán maradt lent semmi így se).
Olyan 7 körül lefektettem aztán, és atóta többé-kevésbé nyugodtan alszik. Remélem, ezzel vége is a szenvedéseinek!

A jó hír viszont az, hogy Bori gyógyulgat szépen! Ma már kezdett igazán visszatérni az étvágya (a tegnapi sok szopival szépen felnövelte a tejmennyiséget is), aludni is csak a szokásos mennyiséget aludta.
És egész nap mosolygott, nevetgélt! Sokat játszott is, és amikor megunta a saját játékait, akkor a Barnus építőkockáit is kezelésbe vette.Ez a fordulat bearanyozta a napunkat, mindig, amikor ránézek, örül a szívem, hogy ilyen jól van már!

Esti update

Este fél 9 van, eddig nem hányt (eltekintve pár köhögési rohammal járó pici balesettől), hurrá! Ez már talán akkor a vége?
Most meg nem akar elaludni. :)

Egy nehéz nap éjszakája

Azt hiszem, tegnap volt az egyik legnehezebb nap az életemben.

Szóval, egyedül voltam a gyerekekkel, fáradtan a kórházazástól és betegen (fül, torok, szem). Ez már önmagában is elég lett volna, de nehezítésnek ott volt még az, hogy Barnus és Bori is egész embert kívánó figyelmet igényelt.
Bori megszokta az elmúlt napokban, hogy nem tágítok mellőle, és biztos, hogy még nem érezte magát igazán jól, mert ha pár lépésre eltávolodtam tőle már jelezni kezdte, hogy ez így nem jó. Legjobban akkor érezte magát, ha felvettem.
Barnus pedig úgy próbálta feldolgozni a pár napos különlétünket, hogy ő is mindig minél közelebb szeretett volna lenni hozzám. Legtöbbször azt kérte, hogy vegyem fel, vagy játsszak vele. Csomószor elmondta, hogy nagyon szeret. Fáradt is volt, mert az elmúlt napokban nem aludt, pulsz az érzelmi leterheltség is kifárasztotta.
Az lett volna a legjobb, ha egész nap mindkét gyereket magamhoz szorítottam volna, de ez nem megy. Emellett még jó pár dolgot meg is kellett csinálni: főzés, mosás, plusz Barnus egy idő után megunta az itthonlétet, és el kellett indulni vele.

Szóval, az egésznek az lett a vége, hogy sokat kellett veszekednem Barnussal, hogy csinálja meg a dolgokat, amiket kérek (pl. hogy el tudjunk indulni), plusz sokat is sírt, hisztizett, mert nagyon kevéséssé tudott csak uralkodni magán. Emellett Bori is sokat sírt, mert nem tudtam mellette lenni mindig, és kezdett fáradni. De letenni nem akartam, mert akkor meg nem tudunk elindulni.

Végül is olyan 11 körül elértünk a mall-ba, ahol a sapkavétel (Barnus kinőtte a meleg sapijait) és a játékboltozás átmeneti megoldást hozott, de aztán, ahogy hazaértünk kezdődött minden elölről. Barnus nem akart enni, Bori fáradt volt. Barnus is fáradt lett, így aztán evés nélkül próbáltam letenni, miután Bori elaludt. Végül is olyan 1-2 órás altatás után (ki-be járkáltam a szobájába, odafeküdtem mellé, amikor tudtam, vagy volt türelmem volt hozzá) elaludt egy 40 percre.
Ekkorra Bori már felébredt, és addig rikoltozott, míg hamarosan felébresztette Barnust. Ő innentől jó ideig csak sírni tudott, annyira fáradt volt, meg minden baja volt.
Közben kiderült, hogy Bence nem tud 6-nál hamarabb hazaérni, ahogy vártam. Hát itt majdnem elsírtam magam.

Aztán lecsillapodtak a kedélyek, Barnus evett egy picit, és nekiálltunk a mosást intézni. Ez már jó hangulatban ment, Barnus segített letolni a basement-be Borit a babakocsiban, míg én a szennyeskocsit toltam. Mire betettük a mosást Bence is megérkezett, így már együtt mentünk fel.

Amíg én kisütöttem az eredetileg ebédre tervezett palacsinát Bence játszott a gyerekekkel a szobában, aztán a fiúk ettek, mi meg lementünk átrakni a szárítóba a cuccot.

Itt kezdődött a nehéz nap még nehezebb éjszakája. Ugyanis Bori lent a mosodában elkezdett hányni. Gyorsan feljöttünk, kivettem a kendőből. Arra tippeltünk, hogy talán a kendő megnyomhatta a pociját. De sajnos a hányás tovább folytatódott még a fürdés közben is. Kezdtem aggódni. Végül is beadtuk neki az antibiotikumát a vízben, ennek már alig állt ellen, teljesen elesetté vált. Az öltözéskor sem sírt, és utána a Ventolines puffokat is csak tűrte. Elkezdtem azon agyalni, hogy hova forduljunk segítségért. Végül is letettük aludni, gondolván, hogy majd ha Barnus is alszik már meglátjuk mi lesz, és akkor lehet intézkedni.

Egy ideig nyugodtan aludtak, aztán olyan 10 körül megint hányt egy nagyot Bori. Utána csak feküdt kiterülve az ágyunkon. Na ekkor tudtam, hogy el kell indulni dokihoz. Felhívtam a kórház gyerekosztályát, mondták, hogy menjek az ER-ra vele. Összepakoltuk a cuccot, hívtam taxit és fájó szívvel itthonhagytam a fiúkat. Bori csak nézett az ülésből, nem aludt, elég apatikus volt.
Nagyon aggódtam. A taxis nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz, de nem tudtam igazán hinni ebben.

Hamar odaértünk. Elég elrettentő látvány fogadott: nagyon sokan voltak, és különösen sok rendőrt lehetett látni, akik mindenféle furcsa alakokat kísértek (főleg alkoholistának látszó egyéneket). Szerencsére a biztonsági őr rögtön a nurse-höz vitt minket, mert látta, hogy picivel vagyok, és a nurse rögtön meg is nézte Borit. Azt mondta, hogy várjak egy kicsit, mindjárt foglalkozik velünk soron kívül, de láthatta, hogy mennyire aggódom, mert azt is mondta, hogy "a baba rendben van, látszik rajta". Ez kicsit megnyugtatott.

Hamarosan tényleg meg"triage"-olták Borit, azaz felmérték az állapotát és átülhettünk az adminisztrációhoz. Kapott megint karszalagot, de közben hányt is egyet. Aztán átültünk a gyerekváróba, vizsgálószobára várni. Elég hamar lett is üresedés, olyan éjfélre már a 43-as szobában gubbasztottunk (ez pont amellett van, ahol hétfőn ültünk), és a nurse kérdéseire válaszoltam. Ő aztán elment, és egy idő után visszajött egy kis elektrolitos oldattal meg egy fecskendővel, hogy ezt kéne szépen lassan adagolni Borinak.
Addigra én nagyon örültem magamnak, mert sikerült megszoptatni Borit. Az is jó hír volt, hogy ezzel az oldattal lehet tölteni a folyadékkészleteit, és nem rögtön infúzióra tették, amitől tartottam.
Az örömöm nem tartott sokáig, kb. egy fél óra múlva (olyan hajnali 1 körül) jó nagyot hányt megint Bori. Engem is beterített, meg a frissen felvett új alsótrikóját is (ugyanis ezelőtt meg egy méretes kakival összepiszkolódott az, amiben jöttünk). Ez volt a mélypont, hirtelen nem tudtam, mitévő legyek (plusz tiszta ruhája sem volt több). Törölgetni kezdtem a dolgokat, közben pedig benézett hozzánk egy rendőr a folyosóról, és tőle kértem, hogy küldjön már egy nővért, aki tudna segíteni feltakarítani, meg megmondani, hogy most hogyan tovább. Nővér nem jött, úgyhogy végül is úgy ahogy összeszedtem magunkat, közben Bori elaludt.
Bencével folyamatos telefonos kapcsolatban voltunk, aztán ő lassan aludni ment, mert 2 felé közeledett az idő.
Végül aztán 2 után valamivel megérkezett az orvos, a megváltás!

Egy fiatal indiai srác volt a doki, nagyon szimpi és mint kiderült, nagyon hozzáértő és kedves is. Elmondtam neki, hogy mi van, aztán megnézte Bori tüdejét, fülét, torkát, pocakját, popóját.
Ezután pedig szépen elmagyarázta, hogy ami történik az elég gyakori, mégpedig arról van szó, hogy a vírus, ami eddig a felső légutakban tanyázott most leszállt a gyomorba, aztán pedig a bélrendszerbe, ami miatt a gyomor gyulladt állapotban van, és ezért nem marad meg benne semmi. Az idő közben beinduló hasmenés pedig a bélrendszer érintettségét jelzi, ami már általában ez egész folyamat vége. A hányós időszak 6-12 órát szokott tartani, a hasmenés viszont akár 3 napig is folytatódhat. A vírussal magával nem lehet mit kezdeni, azt a szervezet maga legyőzi, de gond lehet a tünetekből fakadó kiszáradás miatt.
Azzal bíztatott, hogy Bori a látottak alapján nincs vészes helyzetben, reagál, van könnye, pisil is, ezek mind jó jelek (bár a pocakjában láthatóan nem volt semmi, én ilyen laposnak még sose láttam a pociját). Végül megkért, hogy nagyon lassan próbáljak neki tejcit adagolni, 5-10 percenként próbálgatva pár kortyot, mert ezzel a módszerrel a tapasztalatok szerint nem jön vissza a kaja. Azt ígérte, hogy fél óra-óra múlva visszajön, továbbá valószínűsítette, hogy nem kell bent maradnunk infúzióra, ha így sikerül valamennyi folyadékot belejuttatni.

Megkönnyebbültem, és hozzáláttunk a dologhoz. Egész jól is ment, és 3-ig többször tudtam neki adni pici szopit, amiből nem is jött vissza semmi. Volt viszont még egy hasmenése. Mikor a dokinak elmondtam ezeket, nagyon elégedett volt, és közölte, hogy mehetünk is haza. Így kell folytatni tovább a dolgokat, és bár lehet, hogy lesz még hányás, de ha nem lesz nagyon sok, akkor nem lesz baj.
Gyorsan összepakoltam, taxiba szálltunk és fél 4 körül már itthon is voltunk. Bori bealudt az úton végre (szegény, nem nagyon pihent a kórházban, csak pár percekre szenderedett el), és arra sem ébredt fel, hogy átpakoltam az ágyába. Én még gyorsan elpakoltam az összepiszkolódott dogokat, aztán követtem példáját 4 körül.

Fél 6-ra beállítottam az órát, hogy tudjam ébreszteni Borit, és akkor eszegetett is szépen, aztán aludtunk 8 körülig. Akkor is evett, de utána volt egy kisebb meg egy nagyobb hányás is, ami megint kicsit ijesztő volt. Talán túl sok kaja ment le neki.

Barnust Bence ezután elvitte az oviba (ő is kicsit hasmenéses volt csütörtökön egyébként, de reggelre semmi baja nem volt), Borit pedig odavettem magam mellé a nagyágyba és 11-ig nagyon sűrűn szopizgatott, meg aludtunk. Akkor áttettem a saját helyére és egy nagyobbat aludt, addig én kicsit rendberaktam magam és a lakást.

Mikor a fiúk hazaértek már egészen magunkhoz tértünk. Barnus nagyon örült nekünk. Ide tartozik, hogy eredetileg ma el kellett volna mennünk a családi dokihoz ellenőrzésre (még a szerdai elbocsátáskor írták ezt elő), és mikor ezt mondtuk reggel a Barnusnak, akkor nagyon elkeseredett, és mondta, hogy ő is jönni akar. Hamar rájöttem, hogy attól fél, hogy megint egyedül hagyom, így megnyugtattam, hogy most nem megyünk kórházba, és visszajövök hozzá. Ettől jobban lett, és vidáman ment oviba. Az éjszakai történéseket neki nem is mondtuk amúgy.
Végül is a dokival telefonon konzultáltam csak, megegyeztünk abban, hogy elég lesz hétfőn találkoznunk, ő is mondta, hogy gyakran keveset itassak vele, és akkor nem lesz baj.

Délutánra nekem is hasmenésem lett (miért maradnék ki bármi jóból?), Bori meg tovább folytatta a kevés, gyakori eszegetést, közte meg általában aludt. Olyan ügyesen megértette, hogy most így kell enni, hogy szinte nem is kellett erőltetnem, hogy időben hagyja abba a szopizást. Aztán később már mertem neki nagyobb adagokat is hagyni, és egyelőre (most du. 5 van) úgy néz ki, hogy reggel 8 óta nem is jött vissza semmi.
Hát, így állunk most, remélhetőleg a hétvége során tényleg helyrejövünk végre!

Kórházban - röviden

Ma dél körül hazajöttünk. Kemény volt, de jobban vagyunk (még van azért mit gyógyulni), és ez a lényeg. Együtt a család!

Kórházban - a történet jó részletesen

Hétfő délelőtt Barnus oviba ment, Borival pedig sokáig aludtunk, és még ébredés után is az ágyban mardtunk. Jól elszórakoztattuk egymást, aztán összeszedtük magunkat és elmentünk Barnusért az oviba.

Itthon megfőztem az ebédet, amiből Barnus végül is nem evett, mondván, hogy ő nem éhes. Az altatás nem ment könnyen, Bori sokat sírt, Barnus meg nem tolerálta, hogy otthagyva őt megpróbálom Borit nyugtatgatni. Aztán végül csönd lett, de csak egy kis időre, mert hamarosan Bori felébredt és nagyon sírni kezdett. Nem tudtam sehogy sem megnyugtatni, pláne rávenni arra, hogy aludjon tovább. Kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben.

Kiderült, hogy Barnus sem aludt, és Bori továbbra is sikítozva sírt, így (az előzményeket figyelembe véve) döntöttem: irány az orvos.

Az asszisztens telefonon azt mondta, bármikor mehetünk, Bencével pedig megbeszéltem, hogy a metróban, úton odafelé találkozunk. Barnus eléggé megijedt, mikor mondtam neki, hogy a Bori nincs rendben, és kértem, hogy segítsen, hogy mielőbb elindulhassunk.

„Majd nagyon egyenesen állok” mondta, hogy gyorsan fel tudjam öltöztetni.

Az odaúton Bori néha elszenderedett a kendőben, de amint felriadt azonnal sírni kezdett, én pedig egyre inkább éreztem, hogy nincs rendben valami.

A doktornál elég gyorsan sorra kerültünk, mert ott már folyamatosan sírt Bori. Barnus és Bence egy ideig bent voltak velünk a vizsgálóban, de aztán kimentek játszani. A doktornő megvizsgálta Borit, mondta, hogy a tüdejében hall valamit, meg a füle is piros, de lehet, hogy az csak a sok sírástól van. Láza továbbra sem volt, így a doktornő nem tudta eldönteni, hogy mi okozhatja, hogy ennyire feldúlt a Bori. Hamarosan telefonálni kezdett. Mint kiderült a közeli kórház gyerekspecialistájával beszélt. Visszajött, és mondta, hogy azt javasolja, hogy menjünk azonnal a kórház sürgősségi osztályára, ahonnan továbbküldenek minket a gyerekosztályra. Ott már várni fognak minket, a gyerekorvos tudja, hogy megyünk, és majd ők kiderítik, hogy mi a baj.

Így taxiba szálltam Borival, Barnus és Bence pedig hazamentek metróval.

Hamar odaértünk a Toronto East General Hospital-ba (Bori az odaúton elaludt), és mázlinkra éppen nem voltak sokan az Emergency-n, így kb. 15 perc várakozás után eljutottunk az első szűrőnek számító triage nurse-höz. Odaadtam neki a papírt, amit a doki adott, és kértem, hogy küldjenek a gyerekosztályra. Na, azért ez nem ment olyan nagyon gyorsan.

Először ez a nurse megvizsgálta az időközben felébredő és síró Borit, főleg a légzése és a szívverése nem tetszett neki. Ő krupp-ra gyanakodott. Elküldött a regisztrációhoz, aztán meg a gyerek ER váróba. Hamar felvették Borit (milyen jó, hogy ő kanadai állampolgár, így nem volt gond a biztosítás körül), kapott a kezére azonosító szalagot és mehettünk várni egy másik kis szobába. Ott levetkőzhettünk végre és sétáltam Borival, aki néha aludt, néha sírdogált. Egy fél óra múlva kb. hívtak minket és egy kis vizsgálószobába kerültünk, ahol már volt egy ágy meg egy szék, telefon, tv, itt vártunk tovább.

Itt kicsit összefolynak az események előttem, de az a lényeg, hogy jöttek nurse-ök, egy rezidens és aztán végre a gyerekorvos is. Mire az orvos jött, addigra már sok adatot felvettek a többiek, meg Bori maszkban kapott hörgőtágítót, a légzése segítésére. A szimpatikus doktornő jó alaposan kikérdezett az előzményekről, aztán vizsgálni kezdte volna Borit, de akkor elhívták egy császármetszéshez. Így megint vártunk, de hamarosan jöttek, hogy menjünk a tüdőröntgenre addig is. Bori kapott csinos kórházi ruhácskát, rószaszín csíkos, hátulkötőset.

A tödőröntgenre azonnal behívtak minket. Kaptam ólómkötényt, Borit pedig be kellett ültetni egy speckó gyereröntgen szerkezetbe. Ez egy biciklisülésből állt, amit mellmagasságban körülfogott két átlátszó műanyag fél-henger. Bori kezét fel kellett emelni a füle mellé (én fogtam), ekkor a két félhengert összezárták, így jól csőbe húzták, nem tudott mozogni. Elöl a mellkasánál volt a fényérzékeny lemez, hátulról lőtték a sugarat. Két felvétel volt, közte kicsit elfordították a Borit. Aztán ki lehetett venni, de kiderült, hogy az egyik felvételt meg kell ismételni, mert lemaradt valami az egyikről, úgyhogy mehetett vissza megint. Bori csak a csőbe húzást nem szerette, amúgy végig foghattam, ott voltam előtte. A felvétel alatt nem is sírt, mert énekeltem neki és attól megnyugodott.

Aztán mentünk vissza, és egy idő után megint jött a doki. Akkor már meg is vizsgálta, sőt, a vérvétel eredménye is megvolt. Ja, igen, mert közben jöt két nurse vért venni a karjából, és egyben bekötötték neki infúziót is, mert ki volt kicsit száradva.

A doki előzetes diagnózisa szerint vírusfertőzésről van szó, a jobb tüdején láttak gyulladásra utaló jelet is, és a füle nagyon be van gyulladva. Az eddig szedett antibiotikum tehát nem használt, azt leállították, beindították az infúziót, abban kapott egy másik, erősebb szert, plusz előírtak neki további hörgőtágítót is.

Kiderült, hogy egy pár napot bent kell töltenünk. Erre nem igazán számítottam, így kellett egy kis idő, míg feldolgoztam a hírt, de aztán gyors szervezkedésbe kezdtem, hogy hogyan tovább. Barnus másnapi felvigyázását és egy pár szükséges dolog behozását kellett összehozni, ami végül sikerült is.

Közben jöttek-mentek, Bori meg sokszor aludt az ágyon vagy rajtam, borzasztó kimerült volt. Közben sikerült egy pici szopizásra is rávenni Borit, de aztán hamar ki is jött belőle minden, egy köhögési roham során, új ruhát kellett szereznem neki. Szerencsére volt ott egy szimpatikus idősebb hölgy, aki az unokáját kísérte el (a kisfiú leesett az ágyról, hányt utána, így CT-vel vizsgálták éppen, remélem, semmi baja nem esett!), ő felajánlotta, hogy –mivel náluk ott volt az egész család- vigyáz Borira, hogy tudjak intézkedni.

Olyan fél 9 körülre lement az első adag infúzió, Bori felébredt és akkorra egészen jól lett! Hatalmas kő gördült le a szívemről.

Hamarosan jött értünk egy szimpi betegszállító fiú, aki feltranszportált az ággyal együtt a 7. emeletre, a gyerekosztályra. Csodálkozott is, hogy ez a baba mosolyog rá.

Egy egyágyas szobát kaptunk, mint kiderült, ez az elkülönítő volt. Nem akarták ugyanis, hogy a vírusunkat más pici babákra is átragasszuk (újszülöttek is voltak az osztályon, sok picikét láttam). Később kiderült, hogy nem az ún. RSV típusú vírusunk van, ami nagyon nem jó pici babáknak, de mivel valószínűleg ami nekünk van, az szintén elég ragadós, így végig az elkülönítőben maradtunk.

Bence megérkezett a kért dolgokkal olyan 9 körül (addig Marci volt Barnus álomőrzője, köszönet érte!). Eddigre Bori már annyira jól volt, hogy visszamosolgyott a Papájra. Nagyon örültünk neki!

Egy kedves fickó jött először be hozzánk, Kent, a nurse, és elmondta, hogy mi hogy lesz, meg elrendezett minket. Bori továbbra is kapta az infúziót, tettek rá (a talpára) oxigén-szaturáció mérő és szívritmus figyelő monitort. Kapott egy kiságyat, aminek a fekvő része jó magasan volt, és ehhez lehetett különböző magasra állítani a rácsokat mindkét oldalon. Az én ágyam emellett állt. A szobában volt tv (nem kapcsoltam be), egy csap, székek, asztal és mindenféle műszerek. Nagyon kellemes, tágas szoba volt, gyerekeknek szóló festménnyel a falon. Aki bejött, mind maszkban és kötényben-kesztyűben volt az elkülönítés miatt, és ha én kimentem, nekem is maszkot kellett vennem, plusz állandó kézmosás (ettől hamarosan teljesen kirepedezett a kézbőröm).

Ez az éjszaka nem a pihenésről szólt. Óránként kapott hörgőtágítós maszkot Bori (nem igazán szerette, de mindig én adtam neki, és nem tartott túl sokáig, így kibírtuk), és a következő nurse -Janet- hamarosan oxigént is tett neki, mert úgy látta, hogy nem elég magas a szaturációs érték (92 % felett szerették volna látni). Ez egy kék csövön jött, amit az orra-szája közelében kellett tartani (így ha fordította fejét álmában, akkor átpakoltam a másik oldalára).

A monitor elég gyakran bejelzett, ami néha azért volt, mert 92 alá ment a szaturáció, néha meg csak azért, mert elvesztette a jelet, ahogy Bori mozgatta a lábát. Ez a pittyegés meglehetősen fülsértő volt, ha tudtam volna aludni, biztos zavart volna. Borit egyáltalán nem zavarta (se az oxigéncső elég hangos sziszergése), ő szerencsére egész jól aludt, amikor hagyták. Folyton jöttek ugyanis ellenőrizni a tüdejét, lázat mérni, maszkot adni. Ez jó volt, kellett, de mivel legtöbbször felébredt rá, így nem volt pihentető neki sem az éjszaka.
Én olyan 3 körül aludtam el először (addig nem is voltam igazán fáradt), kb. egy órára, aztán 5 körül megint kicsit, és 7 után még egy kicsit.

Másnap reggelre már határozottan jobban lett Borcsa, sokszor volt vidám, mosolygós, játszogatott, eszegetett. Még ment az oxigén mellette, de aztán a délutáni nurse segítségével sikerült lekapcsolni róla.

Sok múlott ugyanis azon, hogy a nurse mennyire vette komolyan a monitor jelzéseit. Azon délelőtt gyakran ment 88 alá az érték, amit igazán nem kedveltünk, de nekem nagyon gyanús volt, hogy ezt nem lehet azért teljesen pontos, mert sokszor volt, hogy egyik pillanatban 87%, a következőben meg 100% volt. Amikor a délelőttös nurse megróbálta levenni az oxigént, és lement az érték, akkor azonnal visszakapcsolta. Ezzel párhuzamosan megpróbálta a készüléket egy másikra kicserélni, hogy ne pittyegjen már annyit, de ez nem volt sikeres, mert az még többet pittyegett, még elviselhetetlenebb hangon. Úgyhogy inkább visszatértünk az előzőhöz. Később volt olyan nurse, aki le is kapcsolta a pittyegést, így pl. a második este nem kellett ezt hallgatnunk (sokszor akkor is percekig bejelzett a gép, ha csak kicsit megmozdult a Bori lába, mert elveszítette a jelet).

A délutános –idősebb, tapasztaltabb- nővér szerint viszont már láthatóan jól volt a Bori, és különben is, a nagylábujjára kell tenni az érzékelőt, és akkor nem riaszt annyit tévesen. Le is vette az oxigénről, és a lábujján tényleg kicsit kevesebb lett a riasztások száma. Az érték innentől kezdve tényleg legtöbbször 92 maradt, amit nagyon jó jelnek tekintettünk.

Kora délután kisebb tanakodás, vizsgálódás után aztán az infúziót is kiszedték a karjából, mert már szépen szopizgatott, és az antibiotikumot is szájon át kapta onnantól (egy másik fajtát).

Bence is beugrott látogatni kicsit, az órája után, nagyon örültünk neki.

Este 9-kor még kapott egy maszkot (akkor már 4 óránként jöttek ezzel), de aztán többet már nem kellett. Mikor ezután bejött az orvos (mindig más volt, aki éppen ügyelt), és kérdezte, hogy szerintem van-e haszna a Ventilinnek. Mondtam, hogy nem látom igazán a javulást tőle, úgyhogy leállította a dolgot. Ha lett volna szükség rá (köhög, nehezen lélegzik), akkor persze kapott volna újra.

Így aztán éjszaka, olyan 10-től már klasszul tudtunk aludni (nekem a fájós fülemre, torkomra –merthogy engem is elkapott a kórság- egész jól használt a baba fájdalomcsillapító, amit találtam a táskámban). Bori csak egyszer ébredt enni, olyan negyed 4 körül, és háromnegyed 7-kor megint. Akkor kicsit fent voltunk, odavettem az én ágyamra, játszogatott, nézegetett. Aztán együtt elaludtunk még 9 körülig, és éppen, mikor kelni akartunk jöttek megint. Andrea, a medika érkezett, aki jó alaposan megvizsgálta Borit, aztán bejött a fődoki is, és neki referált a medika. Jó sokáig beszélgettek, tanítgatta a lányt, ezt jó volt hallgatni, mert így én is megértettem sok mindent. A lényeg az volt, hogy mehetünk haza! A végső diagnózis bronchitis és középfülgyulladás volt (tehát mégsem tüdőgyulladás?).

Innentől felgyorsultak az események: elkezdtem pakolászni, a nurse bejött megtanítani, hogy hogyan kell használni az itthoni Ventilin adagolót, emellett Bori kezdett fáradni, de akkor már nem tettem le. Hamarosan megkaptunk az elbocsátó papírkat és recepteket, felöltöztünk és indultunk is. Elköszöntünk a nővérektől, a hallban még szereztünk ajándékot Barnusnak, és mire a kijártahoz értünk, pont ott várt a taxi.

Bori a taxiban elaludt, és ezt még itthon is folytatta. Aludt akkor is, mikor Barnus és Bence hazaértek az oviból.

Borzasztóan örültünk egymásnak, Barnus percekig csak boldog nevetgélést hallatott és bújt hozzám nagyon erősen. Aztán levetkőzött, és észrevette az ajándékát: egy mágneses horgászkészletet hoztunk neki. Rögtön játszani keztünk vele, és innentől folytatódott a régi életünk.

Barnus szépen aludt délután, aztán elmentek beszerző-körútra Bencével (kipurcant a telefonunk végre, újat kellett venni), Bori meg kis ébrenlét után hatalmasat aludt délután, és vidáman éredt estére.

Vacsora után nagyot fürödtünk, lemostuk magunkról a kórházszagot, aztán irány az ágy.

Most még az a feladat, hogy az antibiotikum és a hörgőtágító, meg sok pihenés és tejci segítségével végleg leküzdjük ezt a betegséget, és akkor visszatérhetünk a régi kerékvágásba hamarosan.

Kórházban – érzések

A kórházba kerülés alatt nagyon aggódtam Boriért, nagyon rossz volt látni, hogy olyan elesett. Sokszor a sírásából azt véltem kihallani, hogy „Mama”, és úgy éreztem, azt mondja nekem: Mama, segíts rajtam!

Mikor vártunk, és ott tartottam a kezemben, teljesen kimerülten aludt, és nem tudtam mi lesz, hát az borzasztó volt! Akkor még mindig bíztam benne, hogy csak valami átmeneti rossz állapot ez, ami hamar megjavítható és hazamehetünk. Mikor kiderült, hogy nem így van, akkor eléggé letörtem, de szerencsére sok mindent kellett összeszervezni, úgyhogy erre koncentrálva kikerültem a nehezéből.

Az első éjszaka egyáltalán nem voltam fáradt egy ideig, csak arra koncentráltam, hogy mindent helyesen csináljak, megértsem, hogy mi hogy működik, és minél több információt magamba szívjak, hogy tudjak segíteni.

Nagyon hiányoztak Barnus és Bence.

Másnap reggelre nagyon fáradt lettem, de az öröm, hogy jobban van a Bori még éltetett estig. Mikor este 7 körül még nem sikerült elaltatni Borit, akkor volt a fáradtságom mélypontja, aztán kiderült, hogy bár fél 8-kor elaludt, de 9-ig fent kell maradnom a következő maszk miatt, akkor át kellett lendülnöm megint. Sikerült, de 10-kor aztán pillanatok alatt elaludtam.

Aztán reggel, mikor együtt feküdtünk a nagyágyon és dumálgatott nekem, meg játszott, az kifejezetten idilli volt, nagyon jó érzés.

A kórházzal nagyon elégedett vagyok, szerencsések vagyunk, hogy ide kerültünk. Az elkülönítés is jól jött, mert amúgy a biztosításunk nem fedezné a külön szobát. Persze rossz volt teljesen izoláltnak lenni, meg maszkban járkálni, de ennyi belefér. A nővérek mind kedvesek voltak, némelyik persze segítőkészebb, empatikusabb mint a másik. Orvost nem láttunk túl sűrűn, de mikor igen, akkor mind nagyon profi, kompentens volt, egymással tökéletesen szinkronban, nem mondta egyik ezt, másik azt. A véleményemet mindig kikérték (orvosok, nővérek egyaránt), a mondandómat meghallgatták, figyelembe vették, kéréseimet teljesítették, mindent elmagyaráztak. Az összes kezelésnél ott lehettem, sőt, a legtöbbet segítettem, vagy én magam csináltam, ami Bori szempontjából a lehető legjobb volt. Szóval csillagos ötös a kórháznak!

Borit az egész kórházazás láthatóan nem viselte meg, elképesztően nyugodt volt legtöbbször, a legnagyobb zajban is tudott aludni, és csak teljesen indokolt esetekben sírt. Olyankor is megnyugodott szinte mindig, ha simogattam, beszéltem hozzá. Nagyon összenőttünk ez alatt az időszak alatt. Most az egyszer ő lehetett az egyedüli gyerekem, ez különleges érzés volt.

Barnust talán kicsit jobban megviselte az, hogy nem lehettem vele. Esténként sírt, hogy a Mamát akarja, illetve nap közben néha-néha szintén eszébe jutott a hiányom.

Kedden délelőtt Bence volt vele (köszönet Bálintnak, hogy Európából frissen visszatérve is vállalta Bence helyett a reggeli óra megtartását!), aztán a nap többi részében Marci, akinek hatalmas köszönet ezért a segítségért. Barnusnak óriási élmény volt vele lenni, nagyon jól szórakozott!

Szerdán oviba ment délelőtt Barnus, aztán, mire hazaértek, már itthon voltunk. Délután együtt volt a család, ami mindenkinek nagyon jól esett! Este, lefekvéskor Barnus sokszor elmondta nekem, hogy nagyon szeret.

Most örülök, hogy túlvagyunk mindezen, és remélem, hogy hamarosan mindenki teljesen egészséges lesz.

Helyzetjelentés Borcsáról

Tegnap délután Bori elég rosszul lett, és elszaladtunk a családi orvoshoz. Ő némi vizsgálgatás után tovább küldött minket egy kórházba, hogy levegyenek egy röntgent és tüzetesebben megnézzék. A kórházban úgy döntöttek, hogy a legjobb az lesz, ha Bori benn marad (tüdejében találtak fertőzést), szerencsére Zsuzsi is vele tud lenni. (Szuper szobájuk van.) Most már Bori jobban érzi magát, de azért még lehet, hogy egy napig benn tartják.

ÚJ HÍREK:
Bori már sokkal jobban van, szerencsére már nincs különösebb gond a légzésével. Ha minden jól, megy holnap már haza is jöhet.

Benti hétvége

A Mama szerint most már "sapka hideg" van odakint, ami azt jelenti, hogy már olyan hideg lett, hogy még ő is sapkát vesz fel, pedig nem szereti egyáltalán a sapkákat.

Úgyhogy, most hétvégén nem is nagyon mentünk ki (csak egyszer a filmes boltba, egyszer meg a banánosba), inkább idebent játszottunk. Meg lábadoztunk, ami nem tudom pontosan mit jelent, de a Mama szerint egész jól csináltam, például jó nagyokat aludtam délután, ami állítólag segít.
Az egésznek az a lényege, hogy az ember meggyógyuljon, és nekem a szemem már teljesen jól is van, csak még egy picit köhögök, meg folyik az orrom. Úgyhogy azt még ki kell lábadozni. A szememet meg még cseppenteni kell, hogy ne jöjjön vissza a csipa később se, de már nem utálom ezt annyira, mint az elején.

A Borinak viszont még gyakorolnia kell a lábadozást, mert ő még mindig eléggé köhög, és ráadásul sípol is, ami elég vicces, de egyáltalán nem jó dolog. Meg elég sokat sikítozik is, bár ez a Mama szerint nem biztos, hogy összefügg a betegségével. Minden esetre elég hangosan csinálja.

Nekem a legjobban az tetszett amúgy a hétvégében, hogy itthon voltunk mind, és nézhettem a Diegos filmemet, meg játszhattam a számítógéppel. Volt aztán még telefonálás a Nagypapával, és a Breszi nagyiékkal is, őket láthattuk is a számítógépben.

Meg ma este volt egy nagy kaland is, ugyanis pont, mikor mentem volna aludni, szóval a mese után megszólalt a tűzriadó! Megijedtem megint, de most nem annyira, mint a tesztkor és gyorsan összekaptuk magunkat, hogy lemenjünk megnézni, mi a helyzet. Mire felvettük a kabátokat, már el is hallgatott a riadó, de azért biztos, ami biztos kértem, hogy menjünk le. Így is lett, és most előbb értünk oda, mint a tűzoltók. Jó sokan jöttek, vagy húszan sorjáztak be, és az egyikük kezet is fogott velem! Nagyon tetszettek! Kiderült, hogy a másodikon valaki hatalmas füstöt csinált, mert valamit ottfelejtett a tűzhelyen, de nem lett nagyobb baj, úgyhogy hamarosan visszamehettünk a lakásba. Azért a füstszagot még sokáig lehetett érezni.
Jó volt ezután összebújni a Mamával, és aztán mentem aludni.

Lihegős

Szegény Bori reggelre olyan lihegősen vette a levegőt, hogy komolyan elkezdtünk aggódni. Fel is hívtam a dokit, de nem volt ott csak az asszisztensnő, aki azt tanácsolta, hogy ha estig nem lesz jobb, akkor hívjam a telefonos nurse-öt, vagy menjünk el a gyerek-ügyeletre.
Végül is kicsit jobb lett talán, meg abban állapodtunk meg Bencével, hogy adunk pár napot az antibiotikumnak, hogy hasson, addig ez még belefér, de ha láza lesz, vagy valami romlik, akkor megyünk az ügyeletre.
Ezen a ziháló légzésen túl amúgy továbbra sincs semmi baja. Talán kicsit fáradékonyabb, de láza nincs, amikor fent van, egészan jó kedvű, játszik. Ez bíztató.

Barnus tegnap éjszaka már egész jól volt, úgy hajnali 2 körültől aludt is rendesen. Reggel kipihenten ébredt, és jókat játszottunk délelőtt (oviba nem ment). Nem akartam kimenni Borival, így rendhagyó módon itthon voltunk majdnem egész nap.
Nagyon aranyosak voltak együtt, Barnus például kukucs-osat játszott Borival míg én vasaltam, és ezzel mind a ketten nagyon jól szórakoztak.
Az altatás egész jól indult, de aztán elkezdték tesztelni a tűzriadó-szirénát...
Hát, nem jött ez túl jól: szegény Barnus teljesen kikészült, annyira fél ettől a hangtól. Sírva kért, hogy menjünk le és szóljunk a bácsiknak, hogy hagyják abba, vagy legalább kérdezzük meg, hogy meddig csinálják még. Mikor elindultunk a lifthez, kicsit megnyugodott, de a kezét nem merte levenni a füléről, nehogy megszólaljon a sziréna megint. Mire leértünk (a lift persze nem jött, úgyhogy gyalog mentünk végül) már nem voltak ott, úgyhogy visszamentünk megnyugodva. Letettem Borit, gyorsan be is aludt, aztán Barnus is elaludt, de már altatás közben megszólalt újra ez a dög. Az még nem zavarta, de mikor kijöttem rá 5 percre megint megszólalt, és az megint nagyon felkavarta. Újra le akart menni, de akkor már nem lehetett, mert a Bori aludt, ráadásul szerintem nem is itt voltak már, hanem egy másik épületben. Nagy nehezen megnyugtattam, de még fél óráig nem mert visszaaludni szegénykém. Ez után már nem volt több riasztás, hála az égnek.

Bori kelt előbb, felköhögte magát. Még fáradt volt, úgyhogy sírással indított, amire persze Barnus is felébredt. Bementünk hozzá, csak sírt, úgyhogy megbeszéltem vele, hogy próbáljon meg visszaaludni, és ez sikerült is neki. Borinak viszont egy ideig nem, de kb. 1 óra múlva ő is visszafeküdt még egy kicsikét.

Négykor megjött a felmentő sereg Bence képében, úgyhogy aztán mikor Barnus felébredt el tudtam menni vele a játékboltba (Borit nem akartam kivinni, nagyon hideg van). Jól szórakoztunk, de közben itthon Bori eléggé lefárasztotta Bencét, mert nem tudott szegény elaludni (fúrtak).
Barnusnak vettünk egy kisautót, aztán hazajöttünk és gyors fürdés, gyógyszerbeadás után (úúúútálja) Bori már ment is aludni.
Barnus is hamarosan követte példáját: fürdés, gyógyszer a szemébe (ő se lelkesedik érte, de ez inkább műmájerkodás), aztán alvás.

Kezdődő tüdőgyulladás

Teljesen meghökkentő módon ma az derült ki az orvosnál, hogy Borinak kezdődő tüdőgyulladása van! A doki is csak onnan vette észre a dolgot, hogy a rutinvizsgáat során (merthogy Borit csak azért vittük el, hogy meglegyen végre a 6 hónapos csekupja) meghallgatta a mellkasát.
Hallottam én, hogy köhög, és meg is jegyeztem magamban, hogy kicsit máshogy, mint a Barnus, de amúgy ő teljesen jól van (továbbra is), nem nyűgösebb az átlagnál, nincs láza, nem kelti beteg gyerek érzetét. Íme egy ma délutáni kép: Végül is szerencse, hogy így őt is elvittük, kapott antibiotikumot, és reméljük, ezzel csírájában elfolytjuk ezt a betegséget. Az oltásokat persze így nem kaphatta meg, majd 10 nap múlva megyünk vissza ellenőrzésre és akkor.

Barnus megfázása megerősítve és a kötöhártya gyulladás is, mindez vírusos eredetű. A szemére kapott anitibiotikumos krémet (arra gyanakszik a doki, hogy ott már bakteriális felülfertőzés van), és holnap nem megy oviba, biztos, ami biztos. Pár nap alatt a szeme rendbe kell jöjjön, és remélhetőleg a náthája is jobban lesz, hogy hétfőn már mehessen a gyerekek közé.
Az ő közérzete hullámzó: ma délelőtt teljesen jól volt, úgyhogy végül elmentünk a zenélősre (ahol nagyon vigyáztam, hogy a többi gyerekhez nem menjen túl közel), de aztán hazafelé már nagyon fáradt volt, és mielőbb ágyba akart bújni, hogy aludhasson! Sajnos egészen nem tudta kialudni magát, mert indulni kellett a dokihoz, de mire ott végeztünk megint teljesen jól érezte magát és lefekvésig jókat játszott.

Nos, hát ez a helyzet betegisztánban pillanatnyilag.
A tegnap éjszaka amúgy lényegében elmaradt, vagy legalábbis az alvás/pihenés része, mert lényegében folyamatosan felsírt valaki, mi meg felváltva kómáztunk ide-oda köztük...

Lehet, hogy pink eye, és biztos, hogy megfázás

A reggeli hatos köhögőkórus (előadja: Barnus és Bori) azt jelentette, hogy a nap irgalom nélkül elkezdődött. A felnőttek alig láttak ki a fejükből, amire tekintet nélkül a gyerekek hamarosan játszani kezdtek, és nagyon jól szórakoztak.
Bence hősiesen felkelt velük és ellátta a reggeli teendőket. Mire én felébredtem Bori már újra aludt, Barnus meg hamarosan indult az oviba.

Igen, végül is elengedtük, mert reggelre jobban lett a szeme, bár azért volt megint csipa felkeléskor. Az óvónők is megszemlélték, Bence külön szólt, hogy ez van, rájuk bízva a döntést, hogy maradjon-e. Nem akartuk ugyanis megfertőzni az egész csoportot kötőhártya-gyulladással. De nem ítélték veszélyesnek a helyzetet, így Barnus maradhatott.

Ma különleges nap volt, a havi szülinaposok köszöntése, így volt torta, meg lufik és ettől függetlenül még egy különlegesség is volt: Music Rob, a zenész srác. Plusz Barnus ma tartotta a "show and tell"-jét, aminek keretében bemutatta a téli álmot alvó állatok közül az általa kiválasztott sünit, akiről egy s.k. színezett képet vitt magával. Beszélni most se nagyon beszélt közben, de a kép sikert aratott, ki is fogják tenni a falra.

Mikor mentem érte, Sonia szólt, hogy szerinte azért vigyem el dokihoz, mert lehet, hogy mégis "pink eye"-ról van szó, úgyhogy rögtön hazafelé kértem is időpontot: holnap du. megyünk a helyettesítő dokihoz (a miénk éppen Kenyában jótékonykodik), és akkor Bori is megkapja végre a 6 hós oltásait, így 7 hónaposan.

Mivel Barnus elég fáradtnak tűnt hazafelé, nem akartam már a főzéssel húzni az időt, így az eredetileg tervezett palacsinta helyett pizzáztunk, aztán mindenki ment aludni egy nagyot. Előtte azért még játszottak egy kicsit együtt, íme egy részlet ebből:

A sok alvás ellenére Barnus nagyon nyúzottan ébredt (Borival egyszerre), és ezután vagy egy fél óráig együtt sírtak, mert rosszul érezték magukat (Bori inkább együttérzésből, bár ő is köhög és prüszköl néha). Kicsit már kezdtem kétségbe esni, Bencét haza is hívtam korábban, de aztán hatott a Tylenol Barnusnál, és így javult a helyzet.

Délután aztán Barnust engedtük játszani a számítógépen (honnan tud egeret kezelni ez a gyerek???), amit iszonyúan élvezett. Bori egy ideig teljesen jól elvolt, aztán jó egy órát sikítozott, valószínűleg a fáradtságtól/unalomtól. Mikor levittem magammal a mosást intézni akkor teljesen csöndben volt a kendőben.

Az elalvás könnyen ment, de azóta nagyon nyugtalanok, köhögnek alvás közben, fel-felsírnak, nem kapnak levegőt, úgyhogy kicsit félek, hogy nem lesz túl pihentető az éjszakánk...

Már tudok korcsolyázni!

A Mama éppen a Borit pelusozta, mikor odaértem hozzájuk reggel, és a Papát már hiába kerestem, elment dolgozni. Úgyhogy csak picit bújtunk össze így, aztán kértem, hogy menjünk inkább ki játszani.
Így is lett.

Volt egy fura is, a jobb szemem ugyanis nem nagyon akart kinyílni, és a Mama hamarosan észre is vette, hogy nagyon sok csipa gyűlt össze kívül rajta. Ezt le kellett mosni (nem szerettem), és akkor már nem is volt gond, de azért még ennyivel nem lett vége, mert egész nap jött még sok csipa és azt mindig törölgetni kellett. Sőt, a délutáni alvás után megint mosni is, és a Mama még kamillás törölgetést is akart, de azt már végképp nem szerettem volna. Remélem, hamar jobban lesz a szemem, mert igazán nem szeretem, ha ilyen piros, viszketős, összeragadós!

Mikor a Bori felébredt a délelőtti alvásból és az ebéd is készen volt már, nekiálltunk megkeresni a korcsolyákat, hogy végre kipróbálhassuk, hogyan csúszik a jég. Végül is csak az enyém lett meg, úgyhogy a Mama bérelt magának (este a Papa megtalálta az övéket is, az ágy alatt volt), és úgy mentünk a dupla babakocsival.

Nekem nagyon jól ment a korizás, legjobban azt élveztem, amikor a Mama hátrafelé korcsolyázás közben húzott engem előre. De egyedül is sikerül haladnom, egész jól, úgyhogy kijelenthetem: már tudok korcsolyázni. A Mama mondta, hogy majd szerzünk nekem egyélű korit is, és akkor azzal is próbálkozhatok, minden esetre szeretnék menni minél többször, mert nagyon jó móka ez!

Babakocsiban

Most nagyon remélem, hogy nem kiabálom el, de meg akarom örökíteni ezt az esetet, mint egy mérföldkövet.
Szóval, ma volt először, hogy amikor mentünk Borival Barnusért az oviba, odafelé Bori végig ébren volt és egyáltalán nem kiabált/sírt/panaszkodott/ordított közben!

Ez nagy szó, mivel eddig mindig volt valamiféle nemtetszés nyilvánítás a kb. 25 perces út során, sőt, ősszel szinte mindig a kendőben végeződött a dolog, mert annyira hangosak lettünk. Mostanában már nem annyira kendőztem vele a hideg és a sok ruha miatt (nehéz!!!), ennek eredményeként hosszabb-rövidebb ideig hallgatni kellett őkelmét.

Ma külön hálás voltam porontykáimnak azért is, mert az ovi után nem rögtön haza jöttünk, hanem beugrottunk a kóreai fodrászomhoz is egy kis igazításra, és ezt lényegében teljesen szépen végigülték. Barnus tv-t nézett, Bori meg engem, ill. a fodrászt.
Szóval, ügyes gyerekek ezek, csak így tovább!

Levi bulija, IKEA és Rékáék

Micsoda hétvégénk volt!

Kezdődött azzal, hogy szombaton reggel a Papa elment, és hozott egy KIA-t nekünk. Szép, ezüst színű, és nagyon tetszett mindenkinek. A Borit hátulra kicsit nehéz volt bekötni a Mama és a Papa szerint, de ez volt az egyetlen gond vele.

Az első utunk a túraboltba vezetett vele, ahol megszereztük a Mama új bakancsát. Ez is olyan, mint a régi, csak azzal valami probléma volt, ezért ki kellett cserélni. A parkolótól a boltig jókat szaladtunk a Mamával, és azt játszottunk, hogy elkapjuk a Papa grabacát. Így tudtam meg, hogy mi az a gabanc.

Aztán hazajöttünk és ettünk finom túróscsuszát (illetve én csak tésztát meg buzulát), amiben az volt az érdekes, hogy a Bori is ott ült már velünk az asztalnál. Ugyanis a Papával felhoztuk a tárolóból és összeraktunk az etetőszéket, és most már a Bori abban tud ülni, és nagyon vicces, hogy így az egész család együtt ül. Mondjuk ő akkor éppen nem akart enni, de nem is ez a lényeg.

Az ebéd után meg újra beültünk a KIA-ba és elmentünk a Leventéékhez, mert szülinapi bulija volt! Ő is három éves lett, mint én, és ezért elhívta az összes barátját, akik pont az én barátaim is, és így nagyon jókat játszottunk együtt!
A Bori meg ilyen csinos volt.Ettünk tortát is, meg volt ajándékbontogatás, és lementünk a basementjükbe is, ahol szuper vonatozós terepasztal van, meg nagyon jól lehet lufizni a felnőttekkel. Szóval, jó sokat játszottunk, nevettünk. Jól elfáradtam.
Hazafelé el is aludtam az autóban a végére, és reggel már arra ébredtem, hogy a saját ágyamban vagyok.

Ez már vasárnap volt, és a Mama kelt fel velünk, és készülődni kezdtünk. Az volt a program, hogy elmegyünk az IKEA-ba nézelődni, és erről nekem rögtön eszembe jutott, hogy ott milyen finomakat lehet enni. Mondtam is, hogy akkor majd, ha megéhezem, akkor én szeretnék ott enni, húsgombócot, és mindenki egyetértett ezzel.
Hamar oda is értünk, nézelődni kezdtünk. A Bori elaludt a kocsiban, mi meg összeszedtük, amiket szerettünk volna venni, aztán felmentünk az ebédlőbe. Addigra a Bori is felébredt, úgyhogy mi húsgombócot ettünk, ő meg almaszószt. Jó kis ebéd volt ez!

Itthon aztán aludtunk egyet. Mikor felébredtünk már nem kellett sokat várni, és jöttek is a Rékáék játszani velünk. Nagyon jó volt, nekem főleg az a rész tetszett, mikor a Marcival elvonultunk a szobámba és könyveket néztünk meg repülőztünk. Vacsorára is maradtak, meg még utána is, de nekem akkor már aludni kellett menni.