De a kisolló legalább megmaradt!

Ha pozitívan akarom megközelíteni a Texasba utazásunk történetét, akkor arra kell koncentrálnom, hogy ma délelőtt 11 után valamivel mindannyian épségben megérkeztünk Nagyiékhoz, és még a körömvágó ollót sem kobozták el végül a biztonsági ellenőrzéskor, pedig már lányegében keresztet vetettem rá.

A történet. Kora délutáni indulással simán megérkeztünk Dallasba olyan 5 óra után valamivel. A gyerekek a szokásos nagyon kellemes utazós formájukat hozták, de persze a készülődés, és maga az utazás is nagyon sokat kivett belőlem, úgyhogy egy gyors vacsora után már alig tudtam elvonszolni magunkat a reptéri játszótérig. Csak annak örültem, hogy onnan már nincs messze a beszállókapunk és hamarosan College Stationben pihenhetjük ki a fáradalmakat.
Képzelhetitek a kétségbeesésem, mikor a boradinghoz készülődve, olyan 8 óra tájban még egy utolsó pillantást vetettem az információs táblára és azt láttam, hogy a járatunkat törölték!
A pult előtt hosszú sor állt, az emberek megadóan tűrték, hogy történjenek velük a dolgok. Beálltunk mi is. Barnus aggódva kérdezgetett, hogy most mi lesz, de nem tudtam neki válaszolni, mert fogalmam sem volt.

A nő, akihez kerültünk abszolút faarccal és bármilyen bocsánatkérés nélkül közölte, hogy a járatot időjárási okok miatt törölték, hotelben lehet éjszakázni és holnap reggel van a következő járat.

Ettől én teljesen kiborultam. Abszolút elképzelni sem tudtam, hogy hogy a fenébe tudnék egyedül elvergődni a két nagy csomaggal, két fáradt gyerekkel és 8 hónapos terhes magammal egy szállodába, hogy tudjuk ott tölteni az éjszakát és aztán hogy kerülünk vissza időben a reptérre. Az American Airlines képviselőjét mindez teljesen hidegen hagyta, segitségkérő kérdéseimre (hogy mégis mit lehetne tenni) csak ezt az egy mondatot tudta válaszolni: a következő járat holnap reggel indul, menjek a hotelbe.

Kikészültem. Végül megszánt a nő és kissé ingerülten javasolta (végül is zavartam az okvetetlenkedésemmel a munkája végzésében), hogy akkor beszéljek a főnökével.
Mig a főnök megérkezett mi Barnussal felváltva sirtunk, néha Bori is csatlakozott, plusz vérezni kezdett az orrom (sokszor szokott), tiszta horror. Páran odajöttek segitséget felajánlani, a légitárasaságtól senki nem törődött velünk. Próbáltunk telefonálni és segitséget kérni, de Bence még repült, Cica nagyiékkal meg semmi okosat nem tudtunk kitalálni a rendelkezésre álló infók alapján.
Arra gondoltam, hogy esetleg bérlek egy autót és levezetek CS-be (olyan 3-4 óra az út), de ezt mint kiderült a légitársaság nem fizetné, úgyhogy letettem róla.
Megérkezett ugyanis a főnöknő, aki ha lehet még kevésbé akarta megérteni a helyzetünket, sőt eléggé mérgesen közölte, hogy nem tud mást ajánlani, mint ami már elhangzott. Kértem az ő főnökét, akire szintén várni kellett.

Ez a fickó már kicsit segitőkészebb volt, persze valós segitséget nem kinált, de eddigre eljutottam oda, hogy ha segit valaki a csomagokkal, akkor elmegyunk a szallodaba es lesz ami lesz, valahogy csak feljutunk a szobaba, ott alszunk, majd vissza.

Ekkor azert meg kiderult, hogy a feladott csomagjainkat külön ki kell kerni es ezt eddig nem tettek meg, ugyhogy arra is varni kell meg egy fel orat, amely ponton kiabalni kezdtem veluk, hogy ezt eddig miert nem mondta senki. A kisfőnök odajott, állitva, hogy de ő ezt mondta, és bizonygatta a nagyfőnök elött, hogy ő segiteni próbált. Ettől még jobban kiakadtam, mert abszolút hazudott.
Végül elindultunk a csomagokért a nagyfőnök társaságában, de akkor kiderült, hogy még nem vagyunk átbook-olva a holnapi járatra. Úgyhogy megálltunk egy másik pultnál, ahol rájöttek, hogy már nincs hely a 9 órás gépre, csak a fél 3-asra...
Újabb kétségbeesett érvelés a részemről amellett, hogy nem vagyok képes már addig várni a gyerekekkel stb., végül annyit értem el, hogy egy helyet kiadtak nekem, a gyerekeket meg standby-ra tették, és megigérték, hogy majd holnap reggel megoldják a kollégák a dolgot.

Aztán meglett a két csomag, és már majdnem indultam velük a szállodába, amikor rájöttek, hogy igazából nem is kell ezeket elvinnem magammal, fel lehet már most adni, csak vegyem ki, ami kell. Vajon miért nem ezzel kezdték a legelején???
Végül hosszas buszozás után fél 11 körül értünk a szállodába (egy szép Embassy volt), gyorsan és simán kaptunk szobát. Az ágy persze nem volt alkalmas arra, hogy a gyerekek leesés nélkül aludjanak rajta, úgyhogy valahogy átráncigáltam a fal mellé, és végül 11 körülre elaludtak mind a ketten (az ágy másik oldalán én voltam a leesésgátló).

Borzasztó rosszul aludtam, aztán reggel 6-kor keltünk. Természetesen iszonyú fáradtak voltunk mind, de eljutottunk a reptérre fél 8-ra, ahol az igérettel ellentétben nem tudtak helyet adni a járatra, csak annyit mondtak, hogy majd a beszállókapunál segitenek nekünk.
A biztonsági ellenőrzésnél millióan voltak, de valahogy senki sem segitett, az őr csak annyit mondott, mikor feltettem a babakocsit a futószalagra, hogy forditsam meg, mert igy nem fog átmenni. Köszi.
(Itt kellett volna elvenniük a kisollókat, de valahogy nem vették észre őket (a piperés cuccot általában feladjuk, de most kivettem a nagybőröndből az éjszakára), micsoda mázli!)

Az ellenőrzés után kerestük a kapunkat, de mire eljutottunk a B9-től a B22-ig, a táblán újra B6 szerepelt, mehettünk volna vissza (nem voltak ezek túl közel egymáshoz, én meg továbbra is a nyolcadik hónapban vagyok). Még jó, hogy azért megkérdeztem a 22-esnél egy embert, hogy akkor most mi van, mert kiderült, hogy pont attól kérdeztem meg, aki a járattal foglalkozott, és ott kellett maradni.
Ez a pultos nő a szokásos faarccal közölte, hogy nem tud segiteni, tele a gép és meg kell várnunk az indulást, hogy kiderüljön, valaki hajlandó lesz-e lemondani a helyéről nekünk. Ellenkezésem, az igéretek felsorolása abszolút hidegen hagyta, kérte, hogy hagyjam a járattal foglalkozni. Hagytam.
Mivel valamennyire kipihentebb voltam és sikerült megreggeliznünk közben, igy kicsit jobban viseltük a helyzetet és végül tényleg az utolsó percben (már mindenki felszállt) kissé utálkozó arccal és szó nélkül (végül is zavartam a munkájában, ugye) a kezembe nyomta a beszállókártyákat. A gépen egyébként volt vagy 3-4 üres hely...

Hát, igy jutottunk el College Stationbe. Örülünk, hogy itt vagyunk!