Awenda

Képzeljétek, ma reggel itt volt már nálunk a Platypusz megint! Nagyon örültem neki, bár nem lehetett így rögtön kimenni játszani a nappaliba miután felébredtem, de végül is nem bántam. Azért megkukkantottam, hogy hogyan alszik a kanapén, és utána mentünk a Papával vissza a szobámba mesét olvasni.

Mikor már mindenki felkelt, akkor meg elkezdtünk készülődni, mert kiderült, hogy megyünk együtt kirándulni. Egész gyorsan elkészültünk, és lementünk megkeresni a Platypusz autóját. Most is szürke autóval jött, de ennek több ajtaja volt, mint a múltkorinak a szüleim szerint (én erre nem emlékeztem).
Elég sokat kellett menni az autóval, én néha mondogattam is, hogy most már kiszállok, de a Mama mindig meggyőzött, hogy várjunk inkább azzal még, míg oda nem érünk.

Először, mikor megálltunk, hogy most már odaértünk, és ki lehet szállni, akkor úgy volt, hogy megnézünk egy régi indián falut, ami olyan múzeum szerű, de aztán kiderült, hogy az zárva volt, így inkább továbbálltunk. Megnéztünk aztán egy zárva lévő templomot is kívülről, aztán megint visszaültünk az autóba. Mentünk még egy kicsit, és akkor meg egy zárva lévő kikötőt találtunk, de az így is nagyon érdekes volt, főleg, hogy a deszkajárdán lehetett szaladgálni. Nem tudom, miért vannak arrafelé a dolgok zárva, állítólag még nem kezdődött el a szezon. A Mama azt is mondta, hogy várják még, hogy jobb idő legyen, és akkor fognak kinyitni. Tényleg, az elején nem is volt annyira jó idő, de aztán a kikötőben már kisütött a Nap, szóval, azok kinyithattak volna.

A kikötő után elmentünk ebédet venni, halat és krumplit, és azt egy jó kis vízparton ettük meg, miközben lehetett nézni a sirályokat. A halacska nekem nagyon ízlett.

Utána meg jött a kirándulás!
Először a számkeresős útra mentünk, ami nekem a legeslegjobban tetszett egész nap. Mondjuk nem indult jól, mert az elején szaladtam és elestem, és felhorzsolódott a könyököm de úgy, hogy még vérzett is (a Mama szerint ez az első igazi bibim!). Akkor nagyon sírtam. De aztán jobban lettem, és beültem a Papa hátizsákjába és úgy mentünk keresni a számokat. Ezek ki voltak téve az út mellé, a Papa szerint amolyan jelzésként szolgáltak. Én nagyon élveztem, hogy mindig keresni kellett a következő számot, ráadásul visszafelé voltak 12-től. Amúgy egy tavat kerültünk meg egyébként, és az is jól nézett ki. A végén meg megint kijöhettem picit sétálni, míg oda nem értünk az autóhoz.

Aztán volt egy másik út is, ami szintén nagyon jó volt, mert lehetett csomót szaladni lefelé, meg voltak lépcsők, és azokon teljesen egyedül másztam le. Aztán elértünk egy szép nagy tó partjára megint, és ott sok-sok homok volt, és abban nagyon jót játszottam. Levettük a cipőnket is, és a homok viccesen csikizte a talpamat. Meg természetesen köveket is dobálhattam a vízbe, az is jó volt. Ettünk szendvicseket is, meg szőlőt.

Hazafelé aztán az autóban nézhettem a Dorás filmemet a pici lejátszón, és kettőt is megnéztem, pedig már jó fáradt voltam. Mikor vége lett, akkor kicsit nyüszögnöm kellett, mert már tényleg elment minden erőm és aludni akartam. Akkor a Mama odanyújtotta a kezét, hogy simizhessem, és közben el is aludtam.
Mikor hazaértünk és ki kellett szállni az autóból, akkor kicsit felébredtem, de szerencsére csak azt kellett kibírni, hogy egy új pelust és a pizsit rámadják, aztán már mehettem is aludni. De jól esett a pihenés!