Motiváció és orrdugulás

Kezdem az utóbbival: Borinak van ilyenje, már kb. péntek óta. Ez elég kellemetlen dolog. Még nem világos, hogy vajon megfázott-e (erre utal, hogy Barnus is köhög picit, és nálunk, felnőtteknél is van némi tünet), vagy a foga jön (más tünet nincs, se láz se prüszi-köhi, de elég nyűgös, nyugtalanul alszik), esetleg mindkettő egyszerre.
Nappal ettől nyűgösebb, korán fárad, éjszaka meg nyugtalanul alszik, szopizni nehezen tud (azért meg kell hagyni, derekasan próbálkozik).
Szóval, nem jó ez így, várjuk a pozitív változást.

Szerencsére az orrdugulás nem akadályozott meg minket abban, hogy szombaton a délelőtti piacolás és korai pihenés után elmenjünk egy kirándulásra a Blue Mounds State Parkba.
Ez egy szép kis dombocska olyan 45 percnyire tőlünk, ahol kellemes körsétát tettünk.
A kirándulást azért nem úgy kell elképzelni, hogy: megérkezünk, vidáman kiszállunk az autóból, mindenki egyenletes tempóban, a természet szépségeiben gyönyörködve sétálgat, majd visszaérkezve kicsit pihenünk/eszegetünk az autóba szállás előtt, hogy aztán az út élményeiről beszélgetve hazakocsikázzunk a naplementében. Neeeeem.

Mi az autóban odafelé már nagy csatákat vívhatunk, hogy éppen milyen zenét hallgassunk (vagy milyen hangerővel, vagy, hogy lehúzzuk-e az ablakot), a kiszállásra mindenkit aki hátul ül ösztökélni kell (annak ellenére, hogy a beszállásnál még az volt a baj, hogy be kell szállni), majd az első öt méteren valakinek elfárad a lába, valaki pedig belekezd a "nemstimmelvalamiengedjetekkivagyisinkábbbennakarokmaradni" című sikítva előadott magánszámba.
Ez után különböző motivációs eszközöket vetünk be az előrehaladás érdekében:
- sziklamászás- lépcsőszámolás- kavicsok és magvak gyűjtögetése- kiránduló botok szerzése, átalakítsa vonat-bottá (ezzel lehet húzni-vonni a delikvenst)
- zsippzsuppolás/hatalmas ugrás a "következő" táblánál/dombtetőnél
- alma és egyéb sznekik adagolása- éneklés
- versenyfutás
- a végcélnél lévő kecsegtető dolgok szem előtt lebegtetése (pl. játszótér, fára mászás)
Meg ilyenek.

És akkor szépen lassan, meg-megállva, hangos sikításokkal riasztva madarat-vadat-szembejövő kirándulókat csak eljutunk a túra végpontjáig.
Ahol vár ránk a kilátótorony, és az igencsak tetszetős látvány (megfigyelési idő: 3 perc).
Ha lekászálódtunk, végre kiengedhetjünk a kiengedésre vágyókat, felrakhatjuk a fára a felmászni akarókat, majd egy nagy füves területen csaádi árnyékfotót készítünk, szaladgálunk, bukfencezünk, gyereket gyömöszölünk. Végezetül elérjünk a parkolónál elhelyezett hintákat, ahol csodásat hintázunk a naplementében, erőt gyűjtve a hazaúthoz, melynek során ha szerencsénk van csak Bob-the-builder ezerszer hallott szövegelését kell végighallgatnunk arról, hogy hogyan építik az utakat (ha nincs, akkor ehhez társul még a jól ismert "elegemvankiakarokszállni" vinnyogás, illetve már egyéb akarom-nemakarom kellemességek).
A hazaérés utáni szituációt pedig már nem is részletezem.

Vasárnap ezt kipihenendő (meg az elég erős szélre való tekintettel) inkább csak beszereztünk, pihentünk, játszótereztünk és házimunkáztunk. És ettünk iszonyú finom kacsalevest és kacsasültet, nyami!