Tényleg hosszú út volt...

Tudtuk, hogy durva lesz és hosszú, de ennyire?

Kezdetnek az egyik bőrönd ottmaradt Csepelen. Szerencsére Nagypapi és Cica nagyi egy óra alatt megfordultak vele, ami még simán belefért. Az út Amsterdamig simán ment, de persze senki sem aludt (a vége felé lett volna remény, de akkor már leszálltunk).
A reptéren még jobban feléledtek, így természetesen a nagy gépben az első jó pár órában szó sem volt pihenésről. Hála az égnek a járat félig volt csak, így igazából nyolc helyet is elfoglalhattunk, ráadásul az egyik négyes üléssornál még a lábrész is elég széles volt. A fő bulizós most is Bori volt, jött-ment, pakolászott, felmászott-lemászott. Igazából már nem is emlékszem, mivel telt az idő, de tény, hogy a majdnem 8 órából kb. 2-3 órát töltöttek alvással a legvégén.
Ez már önmagában is elég lett volna a kinyúláshoz.

Viszont. Nekem már az Amsterdami leszálláskor olyan szinten fájni kezdett a bal fülem, hogy azt hittem megőrülök. Csillagokat láttam, és akármit tettem, nem múlt. A fájdalom leszállás után is maradt, így félig bénultan vonszoltam magam át a reptéren. Annyira nem tudtam gondolkodni, hogy még az se jutott eszembe, hogy be kéne venni fájdalomcsillapítót. Erre csak akkor ébredtem rá, amikor már kicsit csökkent a fájdalom, és már majdnem beszálltunk a nagy gépbe. Kicsit jobban lettem.

Viszont. Ahogy elkezdtünk süllyedni Chicago felé, a dolog újra kezdődött, immár mindkét oldalon. Mivel magasabbról jöttünk le, most hosszabb ideig tartott a dolog, úgyhogy csak ültem ott kezeimmel a fülemen (ez icipicit segített) és sírtam kínomban. Szegény Bencének ott volt a két kiütött gyerek, a leszállás és én, a mögötte lévő ülésben teljesen beszámíthatatlanul.

A fájdalom most se szűnt meg a leszállással, csak jóval utána lettem kicsit jobban.
Akkor viszont kezdődött a "bejutás Amerikába" című komédia: a baggage beagle kiszagolta a megmaradt rántott husis szendvicseink hűlt helyét, Bencét kiszűrték a lopott útlevél miatt és még a vámosoknak is gyanúsak lettünk annyira, hogy egy plusz csomag-röntgenezésre küldjenek.
Kb. itteni idő szerint 5 körül értünk le (az Budapesten éjfél), és 7 körül keveredtünk ki a csomagokkal végre. A gyerekek totál ki voltak, de amilyen csodálatosak, a körülményekhez képest még ezt is szuperül viselték. Barnus ült a kocsiban, Bori a kezemben (legtöbbször nyöszörgött, vagy sírt). Az immigration officer kérdésére, hogy "miért sír ez a gyerek" kedvem lett volna jól odamondani valamit, de csak annyit feleltem, hogy nagyon fáradt. Pedig végül is kedvesek voltak, kivettek minket a hosszú sorból (minden gyerekes a gyorsabban menőbe mehetett át egy idő után), és Bence plusz ellenőrzése is igazán gyorsan lement.

Mikor túl voltunk mindenen, akkor már csak a parkolóhoz vivő minibuszra kellett várnunk és megküzdenünk a -23 fokkal arra a pár percre, míg átértünk. Nem volt kellemes.
A Sonata már ott várt minket bemelegítve, és igazán jól esett beleülni, elhelyezkedni. Na, ekkor még hátra volt a 3 órás út haza (újabb fájdalomcsillapítók), és igazán nem tudom, hogy történt, de hazaértünk épp bőrrel. A mobilt nem találtuk, így nem tudtunk sms-t küldeni, hatalmas bocsánat érte, remélem akit érdekelt, tudta olvasni a rövid bejegyzést, hogy megvagyunk.

Mikor ma reggel belenéztem a tükörbe, egy 80 éves anyóka szemeit láttam a sajtom helyén. Az éjszaka egész nyugis volt, Bori 3-kor próbált felkelni, de áthoztuk az ágyunkba és ott érdeklődés hiányában visszaaludt. Végül 6 körül Barnus is felébredt, úgyhogy sikerült egészen jól átállni.
Barnus szeretett volna oviba menni, de kiderült, hogy az extrém hideg miatt ma szünet van. Így együtt mentünk vásárolni, utána Bence is csatlakozott hozzánk és ebédeltünk a Taco Bellben.
Délután megszabadultunk a bőröndöktől, nagyrészt és beszereztünk pár dolgot, amivel sikerült ébren tartani a gyerekeket a szokásos lefekvési időig.

Ja, és az is kiderült, hogy mitől volt a fülfájásom: középfülgyulladás. Úgyhogy 10 napos antibiotikum kúra következik.