Kezdődött azzal, hogy reggel Bori majdnem lenyelte a karikagyűrűmet. Ez úgy volt, hogy este letettem a gyűrűimet a kis asztalkára az ágyunk mellé, ami ugye a Bori ágya mellett is van. Reggel aztán félálomban hallom ám (még jó korán volt, 7 előtt), hogy a gyerek motoszkál az ágyában, nem alszik vissza. Kicsit még reménykedtem, hogy hátha mégis, így nem is néztem oda, de aztán hallom, hogy mintha valamit enne. Gyorsan odaugrottam, és kikaptam ami a kezében volt: a karikagyűrűm! Szerencsére a másik kettőt nem kaparintotta meg, gyorsan vissza is húztam őket a kezemre. Tanulság: semmit se szabad a kisasztalon hagyni, ami veszélyes, vagy érdekes lehet, mert jó messzire elér a keze a kis kíváncsinak.
Aztán délelőtt volt még egy ijesztés: készülődtünk a doktor nénihez (9 hónapos ellenőrzésre), már majdnem indultunk, de előtte még elmentünk wc-re (általában jön velem). Na, hát ezt a pillanatot választotta Bori arra, hogy a kád szélén lévő kacsákra irányuló megkaparintási kísérlete közben jól lefejelje az ajtófélfát. Azon is a kiálló ajtó-tartó szerkezetet (amin ugye nincs ajtó). Először nem is láttam, hogy mi a gond, mert ahol én voltam, onnan csak az látszott, hogy előre bukott. De nagyon sírt még azután is, hogy felvettem, és aztán megláttam a homlokán az éles ütéstől származó kis kék benyomódást. Szegéééény! Szerencsére hamar megnyugodott.
Délelőtt viszont nem aludt szegény szinte semmit, mert mindig pont akkor aludt el, mire odaértünk valahová (a dokihoz, aztán az ovihoz a Barnusért). Ennek ellenére teljesen jól volt végig, csak aztán mire hazaértünk merült olyan mély álomba, hogy simán ki tudtam venni a kocsiból és folytatta a durmolást az ágyában egészen három utánig.
A dokinál amúgy minden rendben volt, 8370 gramm (szerintem sokat fogyhatott a kórház alatt, ezért nem nőtt most látszólag túl sokat), és 71 cm.
Mindennel meg volt elégedve a doki, és drukkol nekünk, hogy a kanalazással minél jobban haladjunk (főleg a vas miatt).
Barnus ijesztése az ebédkor volt: alaposan félrenyelt egy darab virslit. Szegény az első falat után rögtön nagyon köhögni kezdet, nem kapott levegőt. Talán egy percig tartott az egész, de nekem óráknak tűnt, már azon gondolkoztam, hogy hívom a mentőket. Gyorsan felkaptam, lefelé tartottam a fejét ős ütögettem a hátát. Jobb nem jutott eszembe. Szerencsére a természetes reflexnek köszönhetően hamarosan öklendezni kezdett és kijött az a fránya virsli. Utána nagyon figyeltünk, hogy minden falatot jól megrágjon.
Neki egyébként ma volt a show and tell-je az oviban, a kedvenc gyerekversét kellett bemutatni. A "Pop goes the weasel-t" választottuk, mert azt nagyon szereti és megvan könyvben is. Végül is nem egyedül, de Molly segítségével elénekelték.
A pihenés után megnéztük a "Verdák" második felét, nagyon tetszett neki. Azért egy kicsit félhet még az ilyen szituációkban, mert mikor közben Bori felébredt és kihoztam őt is, hogy az ölemből együtt nézze velünk a filmet, akkor Barnus el nem engedte a kezét, és sokszor mondta neki, hogy "ez a piros autós film, nem kell félni".
A sok ijedtség után jól jött nekem a délután további része, ugyanis névnapi ajándékként elmehettem Laurához egy jó kis -egy órás- masszázsra. Nagyon jól esett! Főleg a hátam felső része van nagyon beállva általában, azt most jól kilazította.
Este még volt egy kis hancúrozás, körbe-körbe rohanga, fürdés közben felállásgyakorlás, aztán irány az ágy.
Befejezésül íme egy kép, amin látszik, hogy a mai viszontagságok ellenére mindenki jól van:
1 comment:
Kukucs,
nem vagyok nagy szakember, de az általatok javasolt Léghajón mintha azt mondták volna, hogy ne ütögessük a gyerek hátát, ha félrenyel (illetve soha). A fejjel lefelé tartás jó. Ha nagy gáz van, akkor hátulról a szegycsont alatt kell rántani egyet. (Peches esetben bordatörés is lehet belőle, de mégse fullad meg.)
Ez most brutálisan hangzik, de fejben trenírozom magam, hogy ha netán sor kerülne erre, akkor ne pánikoljak. (Mint a légzésriasztónál az újraélesztés.)
Persze a valóság nem ilyen kristálytiszta, csak eszembe jutott. A lényeg, hogy mindenki jól van.
Post a Comment