Vízum

Elérkezett a nagy nap: az amerikai vízum igénylésünk benyújtásának napja.
Hogy ez miért olyan nagy wasistdas?
Nos, a következő dolgokat nem lehet bevinni (vagy legalábbis nagyon nem ajánlott) a konzulátus területére (és nincs i tároló, ahol átmenetileg le lehet tenni ezeket):
1. Bármit, ami elemmel/akumulátorral működik
2. Ételt, italt
3. Nagyobb méretű táskát, tárgyat
4. Gyereket
5. Beteg, idős embereket

Hmm....

Szóval, mindkettőnknek meg kellett jelennie a hatóság előtt, a gyerekeknek viszont otthon kellett maradni. Hát, így jött a képbe Joyce. Szóval, alapvetően hálásak lehetünk a robbanásveszélyes (vagy legalábbis hangos, megregulázatlan) gyerekektől idegenkedő, és egyébként sem túl engedékeny amerikai immigrációnak, mert ők adták meg az utolsó lökést ahhoz, hogy ilyen szuper babysitterünk legyen.

A formaidőzítés tökéletesen sikerült, mire a nagy nap elérkezett mindkét gyerek megszokta és megszerette Joyce-ot, így a reggel 7-12 közötti szülőtlenség nem viselte meg őket egyáltalán, sőt, nagyon jól szórakoztak itthon és a parkban Joyce-szal.

Az egyetlen kényelmetlenség így az volt, hogy jó korán kellett kelni, mi 7 után valamivel indultunk itthonról. Őket kelteni kellett, mert nem akartunk búcsú nélkül elmenni. Barnus a felébredési periódus után már nagy vígan játszani kezdett, Bori icipicit sírt, mikor elmentünk.

Hamar odaértünk a konzulátushoz, de már így is sor volt a vízumkérelemhez, szerencsére csak pici, és már 8 előtt elkezdték beengedni az embereket (mi 8-ra kaptunk időpontot, de úgy tűnt, hogy többen voltak így, szóval, ez csak a zsilipelési idő meghatározásra szolgált).
Több szűrő kör volt, mire az igazi ügyintézőhöz eljutottunk az összes előre kinyomtatott és kitöltött iratunk szépen sorba rendeztetett, lepecsételtetett, feldátumozódott, összeláttamozódott, leellenőriztetett.
Mindennek nagy része még a folyosón lezajlott, aztán bekerültünk egy nagyobb váróterembe, ahol egy külön ablak volt még egy extra ellenőrzésre-ráfirkálásra, aztán mondták, hogy üljünk le. Akkor a terem még elég üres volt, de hamarosan szinte az összes széken ültek már.
Elég agymosás szaga volt a dolognak, ugyanis minden szék a tv felé volt fordítva, és a tv-ben jó hangosan rajzfilmeket adtak. A teremben kizárólag felnőttek tartózkodtak (bár a vége felé feltűnt egy ötéveforma kislány is, minő bátorság!), de senki nem merte átváltani a csatornát, sokan meredten nézték a képernyőt!

Kb. egy órát vártunk itt, ez alatt elkezdték odahívni az embereket az egyes ablakhoz: kiderült, hogy itt vesznek ujjlenyomatot az emberekről. Nem érkezési sorrendben jutottak oda az emberek, de aki ezen túljutott, azt utána hamarosan a kettes ablakhoz hívták, ahol ült AZ ügyintéző, aki pillanatok alatt elmondta a magáét mindenkinek, és utána lehetett távozni.
Kellemes meglepetésként az ujjlenyomatos fickó (mikor végre sorra kerültünk) "Jó napot kívánok!"-kal köszöntött minket. Újabb tanubizonyság, hogy Torontóban mindenki magyar, vagy magyarok leszármazottja.
Minket is hamar szólítottak ezután ketteskéhez, aki egy fiatal nő volt, és határozottan kérdezgetni kezdte a Bencét arról, hogy milyen területen kutat, miket fog tanítani és hogy mennyire alkalamzott matematikával foglalkozik (engem szóra sem méltatott). Nem telt el öt perc (olyan fél 10 körül járt) és már kint is voltunk az épületből. Hamarosan küldik az útleveleinket a vízumunkkal! Hoppá!

Összességében egész pozitív élmény volt ez, minden bürokratikussgával, morgós biztonsági őreivel és legtöbbször morgós irodistáival együtt.
Egész hatékonyan elintézték az ügyünket, ami igazán nagy öröm, tekintve, hogy előtte milyen mennyiségű nyomtatványkitöltés, nyomtatás, fényképezkedés, pénzbefizetés, fénymásolás történt a mi részünkről. Külön kiemelném a folyosón mosolyokat osztogató és segítőkészségről tanubizonyságot tevő fickót, valamint a magyar tudását megcsillantó és szintén kedvesen mosolygó idősebb ujjlenyomatvevő irodista nem-morgósságát, ami bearanyozta az egész délelőttünket. Nahát, így is lehet?!! Ja, és az is kiderült, hogy a Borinak nem is kellett vola folyamodnia, de azért a befizetett 130 dollárunkat nem adják vissza, bocsi.

Bónusznak pedig megmutatom a (szintén morgós fotósok által a Wal-Martban készített) családi vízumkép-gyűjteményünket (nem szabadott mosolyogni a képen):