Akkor is kirándulunk!

Ha kicsit szemerkél az eső...
ha hűvöskés az idő...
ha a köd elég nagy...
ha elmegy a kedvem és vissza akarok fordulni az első öt méter után...
ha nincs, amiben a labdát hozzuk, így kézben kell vinni...
ha a parkolási díjat nem tudjuk befizetni, mert elromlott az autómata...
ha eléggé ba van dugulva az orrunk a náthától...

mi akkor is kirándulunk! És mindezek ellenére jól érezzük magunkat!

A ma délelőtti pörkölt és nodekli gyártás, majd evés után (amit a Bori az elejétől a végéig szépen átaludt, mert őt kifárasztotta a reggel 7 órás kelés. Engem nem...), elindultunk a Forks of the Credit kirándulásra.

Nagyon gyorsan odaértünk, ráadásul én (meg a Bori is) aludtunk az úton, így nekünk még gyorsabbnak tűnt a dolog.
Nem volt szép napsütés, vagy kellemes meleg, amit pedig ígértek a hétvégére, de azért így is sokan voltak, de senki sem tudott az autómatánál park-belépőt venni, mert az nem működött. A Papa ki is írta a szélvvédőnkre egy cetlire, hogy sorry, mi megpróbáltuk.

Aztán elindultunk kirándulni, de én fáradt voltam, mert nem aludtam ki magam, úgyhogy nagyon hamar kérni kezdtem a Mamát és a Papát, hogy inkább forduljunk vissza, és menjünk haza. De ezt nem lehetett, és úgy vettem észre, hogy nem is örülnek annyira annak, hogy ezt hajtogatom (ezért persze nem hagytam abba). A Mama egy idő után meg is mondta, hogy ezt ne csináljam, mert elrontom az egész kirándulást. De mondjuk ettől még nem lett több kedvem egy ideig, viszont a végén beláttam, hogy azért jó, hogy akkor nem fordulunk vissza, mert úgy sok minden érdekeset nem láttunk volna, amit így igen.

Hogy jobban érezzem magam, szedtünk köveket és dobáltunk egy tóba, meg énekeltünk az "énelmentemavásárbafélpénzzel" című dalt (vettünk mindenfélét: földet, kukacot, levelet, még zebrát is, a kukac például azt mondja, hogy kuk-kuk-kuk), fociztunk a labdával, beültem a hátizsákba és irányítottam a Papát a fülénél fogva, kaptam finomságokat enni, kerestünk jelzéseket meg ilyenek.
A legjobban mégis az tetszett, mikor egyszer csak vonathangot hallottunk a távolból. Akkor a Papa mondta, hogy még a végén vonatot is lehet, hogy látni fogunk, és akkor nagyon lelkes lettem! És láttunk is! Igaz, hogy előtte kicsit elestünk a Papával (pontosabban csak ő esett el, mert megcsúszott a vizes lépcsőn, de én is huppantam, mert a hátán voltam éppen), de ebből nem lett baj. Aztán hallottuk a vonatot megint, és ott pöfögött el előttünk! Nagyon jó kis vonat volt, nagyon tetszett! Az után már nem is akartam mindenáron hazamenni.

A Bori egyébként a Mama kendőjében utazott és kifelé volt, így nézegetett. A Mama azt mondta, hogy nagy sikere volt a Borinak, mindenki, aki szembe jött vele folyton mosolygott rá és kérdezgették, hogy mennyi idős a baba. Aztán a vonat után kicsivel elaludt a Bori (ezelőtt még gyorsan befordította a Mama). Én meg pisiltem egyet egy útba eső pottyantós wc-be, amire nagyon büszke vagyok ("pisiltem a kiránduláson!").
Egyébként ilyen szépeket láttunk:

Aztán visszértünk a kocsihoz és elindultunk haza. Az út nagy részén a Bori sajnos eléggé sírt, a Mama szerint fáradt volt, és nem akart már az ülésében ülni, de onnan nem lehet kijönni, amíg megy az autó, sajnos. Itthon viszont megint jó kedve lett a Borcsának, és egy nagyot fürdött a Mamával míg én vacsoráztam (megint pörköltet nokedlivel).
Aztán én is fürödtem, és mentem aludni, mert már jó fáradt voltam.